Permakultúra
A mezőgazdaság kialakulása az emberi történelemben kb. 10.000 évvel ezelőtt kezdődött, amely alatt a földművelés és az állattenyésztés értendő. Tágabb értelemben a mezőgazdaság fogalomkörébe sorolják még a halászatot és az erdészetet is. A vadászattal, gyűjtögetéssel és halászattal szemben a mezőgazdaság már célirányos, tudatos termelési tevékenység, ami eleinte csak kiegészítette a természetből nyert táplálékot. Megjelenése óta az ember vadászatból, halászatból és gyűjtögetésből élt, amíg el nem kezdte művelni a földet. Robert J. Braiwood kutatásai szerint a földművelés olyan kedvező területeken fejlődött ki, ahol az emberek, állatok és ehető növények régóta tartósan egymás mellett éltek. A vadászatok során zsákmányolt állatok nem vándoroltak el, hanem állandóan ugyanazon a területen tartózkodtak, ahol az emberek éltek, így ez megkövetelte, hogy pontos ismeretek legyenek az állatok viselkedéséről és a táj nyújtotta más táplálékokról. A vadászok és gyűjtögetők az élelemválaszték bővülésével egyre jobban megismerték közvetlen környezetüket, így egyre nagyobb kínálat állt rendelkezésükre a növényi és állati táplálékból. Így a korábbi gyűjtögetők a gazdag táplálékforrással rendelkező területeken meg tudtak telepedni. Az emberiség annak köszönheti ezt a történelemformáló folyamatot, hogy elkezdte figyelni a környezetét és megismerni az őt körülvevő növények és állatok működését, amelyekkel elkezdtek kísérletezni. A döntő lépés a valóságos földművelés felé, az értékes magvak megőrzésével és tervszerű vetésével következett be. Mezőgazdasági forradalomnak azokat a változásokat nevezzük, amelyek a földművelés termésmennyiségének jelentős növekedését eredményezik. A 18. és 19. századi forradalom inkább a sok apró technikai és technológiai újítás együttes hatásának tudható be, mint a mezőgazdasági technikák gyökeres megváltozásának. Napjainkra azonban a tudomány fejlődése által, korábban nem létezett óriási mennyiségű tudás halmozódott fel a környezetünkről, az élővilágról, a kapcsolati rendszerekről, amelyek a bioszférában élnek. Ennek a tudásnak a segítségével mára képesek vagyunk olyan környezetet létrehozni, amelyet a természet mintájára hozunk létre, amely egy önfenntartó rendszer. Az egyik ilyen rendszer a permakultúra, amely a leg természetközelibb mezőgazdaság.
A permakultúra kifejezés a "permanent agriculture", vagyis állandó mezőgazdaság szavakból származik. A permakultúra az emberi élőhelyek és mezőgazdasági rendszerek olyan kialakítása, mely a természetben zajló ökológiai folyamatokat utánozza, veszi mintául. Az emberi környezet és az embert körülvevő és kiszolgáló mezőgazdasági rendszerek olyan elven való kialakítása, mely gyakorlatilag lemásolja a természetben található önmagukat fenntartó rendszereket, állatok, növények, gombák és mikroorganizmusok segítségével. Az 1970-es években Bill Mollison és David Holmgren fektették le az alapokat olyan úttörő biogazdálkodók gyakorlatai által, mint Sepp Holzer és Masanobu Fukuoka. Az 1980-as években alakultak meg az első permakultúrás kísérleti projektek, ahol bebizonyosodott, hogy a permakultúra elvei megvalósíthatóak a legkülönbözőbb földrajzi, domborzati és éghajlati körülmények között.
Három fő etikai alapelv alapján működik:
- Törődés a földdel (a talaj, az erdők és a vizek gondozása)
- Törődés az emberekkel (gondoskodás saját magunkról, rokonainkról és a
közösségről) - Tisztességes elosztás (a fogyasztás és az újratermelés mértékének meghatározása, a
fölösleg újraelosztása)
Kapcsolatrendszerek:
A természet öt birodalmának elve szerint az élőlényeket öt országra bontja állatok, növények, gombák, protiszták
és prokarióták. A földi élet e birodalmak közti kölcsönhatásra épül. A lekötött ásványi anyagok éltetik a mikroorganizmusokat, a mikroorganizmusok által létrehozott szervetlen anyagok a növényeket, a növények az állatoknak és az embernek lesz a tápláléka, a gombák pedig korhadékokat, az elpusztult élőlények maradványait fogyasztják. Minden egyes alkotóelem több szerepet tölt be. Minden fontos feladatot több elem lát el. Egy egységes rendszerben az elemek közötti összefüggések vagy kapcsolatok rendkívül eltérőek lehetnek. Egyesek lehetnek ragadozók, lehet közöttük versengés, de együttműködés, sőt szoros életközösség, szimbiózis is. Egy erős, jól működő rendszer vagy közösség kiépítése szempontjából, mindegyik típusú kapcsolat hasznos lehet, a permakultúra azonban a kölcsönösen előnyös kapcsolatok, valamint a szimbiózisok kiépítésére fekteti a legnagyobb hangsúlyt. A rendszer egyes elemeinek önállóságára ugyanolyan gondot kell fordítanunk, mint az energiahatékonyságra. Az a rendszer, amelyet önálló elemek alkotnak, ellenállóbb a zavaró tényezőkkel szemben. Ha részek és az egész rendszer szintjén is újraépítjük az önállóságot, az növeli az alkalmazkodóképességet. Bármely rendszerben az alkotórészek kismértékű, gyors, rövidéletű változása valójában magának a rendszernek a magasabb fokú stabilitását segít elő.
Alapja a biodiverzitás létrehozása és megőrzése. Az élettér minél többféle növény és állatfaj élését jelenti egy helyen. Minél változatosabb, minél több a szereplő a kertben, annál inkább nő az ellenállóképessége és így válik stabillá a rendszer. Az állatok, növények, gombák, mikroorganizmusok szolgáltatásokat és funkciókat látnak el és egy bonyolult, egymástól függő kapcsolatrendszert alakítanak ki egymás között. Ettől stabilabb egy polikultúra (többnövényes termesztés), mint a mezőgazdaságban elterjedt monokultúra (egynövényes termesztés). A részek közti szinergia a hulladék, az energia, valamint az emberi munkaerő szükséglet minimalizálásával valósul meg. A permakultúra célja, hogy az ember, számára hasznos fajokból hozzon létre ökológiai rendszereket, és csökkentse az emberi szükségletek megteremtésének ipari hátterét, energiaigényét, környezetromboló hatásait.
A tervezés:
A permakultúra tervezés tudományos elveit általánosságban az ökológia modern tudományában találjuk, különösen annak „rendszerökológia” nevű ágán belül. Más tudományokban is, főképpen a tájföldrajzban és az etnobiológiában vannak fogalmak, melyeket felhasználunk az elvek felvázolásában. A permakultúra tervezési elvei alapvetően abból a világfelfogásból származnak, amelyet „rendszerszemléletű” és „tervezői” gondolkodásnak nevezünk. A pók hálója körkörös és sugárirányú felépítésével a változó részletek ellenére egy jól kivehető mintát mutat. Ez a séma a zónás és szektoros területbeosztást juttatja eszünkbe, mely a permakultúrás tervezés legjobban ismert és talán legszélesebb körben alkalmazott eleme. A permakultúra további tervezési szabálya, hogy szívós, félvad és önszaporításra képes termény és állatfajtákat használjunk az agyontenyésztett, gyenge fajták helyett. Tervezésnél, olyan harmonikusan együttműködő rendszert kell kialakítani, amelynek stabilitása az egymást kiegészítő ökológiai kapcsolatláncokon múlik. Ha jól helyezzük el a növényeket, állatokat, árkokat és más létesítményeket, akkor kifejlődhet egy magasabb fokú együttműködés és önszabályozás, amelyben nincs szükség állandó emberi beavatkozásra, kiigazításra, mert a rendszer működik önmagától. A rendszert úgy kell megterveznünk, hogy az minden szinten önállóságot biztosítson, azaz hatékonyan használja a begyűjtött és eltárolt energiát a rendszer fenntartása és további energiagyűjtés érdekében. A működőképes összetett rendszerek általában működőképes egyszerű rendszerekből szoktak kialakulni, ezért tervezéskor fontosabb megtalálni a megfelelő mintát, mint megérteni a rendszer elemeinek összes részletét. A jó tervezés az ember és természet közötti közvetlen és kiegyensúlyozott kapcsolat függvénye, melyben az alapos megfigyelés és a meggondolt lépések biztosítják az ötleteket és a mintákat. A permakultúra kézzel fogható, bármekkora léptékben és bármilyen klímában azonnal alkalmazható megoldások sokaságával szolgál egy fenntartható jövő létrehozásához.
Erdőkert:
A permakultúrás kert legszemléletesebb példája az erdőkert, mivel a permakultúra ötletét a mezőgazdasági modellként értelmezett erdő adta. Az erdő saját magát műveli és az erdőkert egy gondosan megtervezett kert, amely az erdőt, mint természetesen előforduló, önfenntartó rendszert veszi alapul. Az erdőben sem kell kapálni és gazolni, egyensúly van az ott lakó élőlények között. A legtöbb növény minden évben kihajt anélkül, hogy újra kellene ültetni, mivel évelő, és minden egyes növény az egész sikeréhez több feladat teljesítésével járul hozzá, így többcélú. Egy erdőkert pont így működik, megfelelő tervezéssel, minimális erőbefektetés szükséges a fenntartásához és hasznot hoz a környezetének, így az embernek is. Benne felhasználásra kerül egy természetes erdőben is fellelhető minden szint (magas lombkorona, alacsony lombkorona, cserje szint, lágyszárúak, talajtakarók, gyökérzóna és kúszó növények) mind térben, mind pedig időben (ez a szukcesszió). Legnagyobb előnye, hogy egy ilyen erdőben/kertben a talaj folyamatosan épül, gazdagodik és megújul, szemben a hagyományos földművelés talajromboló eljárásaival (szántás, műtrágyázás, stb). Az erdőkert egy élelmiszertermő ökoszisztéma, egymásnak kölcsönösen előnyös növények és állatok olyan tudatosan tervezett közössége, amelyet emberi élelem termelésére szántak. Az erdőkertek kitágítják a kertészkedés horizontját, átfogják a szukcesszió lépéseinek teljes folyamatát, mindent a mezőtől az erdőig.
Talajtakarás, mulcs:
A másik nagyon fontos elem a mulcsozás, amelynek funkciója a talajtakarás. A természetben ritkán előforduló csupasz talaj terméketlen. Az erdőben a fák levelei ősszel lehullanak, amely betakarja a talaj felszínét megvédve a talajban élő élőlények milliárdjait. Ezt az erdőben végbemenő talajtakarási módszert a kertünkben is felhasználhatunk, amit mulcsozásnak nevezzük.
Hogy miért kell védeni a talajt?
A nap, a szél nem szárítja, így nedves marad a talaj. A mulcs, mint egy takaró megóvja a talajt, megakadályozza a talaj tömörödését és erózióját. A talaj felszínére eső csapadék nem a talajt fogja betömöríteni, hanem ráesik erre a puha takaróra, amely magába szívja és tartja is a nedvességet, így meggátolja, hogy a víz elfolyjon a területről. Másik fontos funkciója a gyomtalanítás, hiszen a talaj betakarásával azt nem éri a napfény, így az abban levő magok nem fognak kihajtani, vagy csak nagyon kis arányban. Télen véd a fagytól. Ez a rendszer az erdőben minden évben megújul.
Ennek ellenére az ember ősszel felszántja a szántóföldeket, vagyis kitakarja a talajt, aminek súlyos következménye van, hiszen védelem nélkül marad. A szabadon hagyott föld felső rétegéből a napsugárzás kiírt minden életet és a napnak folyamatosan kitett föld összeszárad, kőkemény lesz, ha homokos a talaj, akkor pedig tűzforró. A kiszáradt talaj a repedéseken gyorsan átengedi a csapadékot, nagyon nehezen nedvesedik át. A szárazságtól elporosodik a talaj, így a szél és a víz elhordja, a tápanyagokat a csapadék pedig kimossa. Nincs aktív talajélet, tehát pusztul a talaj. Télen sokkal jobban átfagy a talaj takaró nélkül. Mivel nem marad semmi a talajon, nincs miből humusz képződjön. A humusz nélküli talaj termőképességét az ember műtrágyákkal próbálja pótolni. A természetben a talaj nem pusztul, hanem képződik. A természetes talajtakarás módszerét alkalmazva a kertünkben, lemásolva a természet példáját, egy fenntarthatóbb kertet kapunk eredményül, ahol kevesebb víz és emberi munka szükségeltetik, nem beszélve a műtrágyák használatáról. A mulcsozásnak számos fajtája van, céltól függ, melyiket érdemes választani és számtalan természetes anyagot használhatunk mulcsként.
Hulladék:
A természetben a „hulladék” mindig valakinek a táplálékát jelenti, a kertben a hulladékok energiaforrást és lehetőséget jelentenek. A földigiliszta megfelelő jelképe ennek, mert növényi maradványokat (hulladékot) fogyaszt, ezeket humusszá alakítja, ami javítja a giliszta, a talajban élő mikroorganizmusok és a növények talajkörnyezetét is. Vagyis a földigiliszta, mint minden élőlény, egy olyan hálózat része, ahol az egyik tag által kibocsátott anyagokat a másik hasznosítani tudja. Az ember háztartásában a szemét legnagyobb része biohulladék és a kertben is nagy mennyiségű biofelesleg keletkezik, amiket nagyon fontos felhasználni, így egy permakultúra-kert környékén soha sem halmozódik fel felesleges szemét, hiszen mindent újra lehet, sőt kell is hasznosítani. A biológiai anyagok részei a természeti anyagcsere folyamatoknak, vagyis bármikor, a szennyezés kockázata nélkül biztonságosan visszahelyezhetők a természetbe. Ezt komposzt segítségével egyszerűen elérhetjük a háztartásunkban és a kertünkben.
Komposzt:
A komposztálódás egy olyan biológiai folyamat, amely a hulladékok, melléktermékek szerves anyagait humuszszerű anyaggá alakítja át. A mezőgazdaságban, régóta ismert és alkalmazott módszer. A lezajló folyamat a biológiai oxidáció, valamint földlakó élőlények tevékenysége, mely a szerves anyagokat lebontja. A komposztálás a levegő oxigénjével történik, aerob folyamat. A komposztálással keletkező anyagok: széndioxid, valamint ásványi sók, melyek trágyaként használhatók. A folyamat során részben humusz is keletkezik. A komposztálásból származó, szilárd, morzsalékos, sötétbarna színű, földszerű, magas szervesanyag tartalmú anyagot komposztnak nevezzük, amely szerves hulladékokból, maradványokból, elsősorban mikroorganizmusok, valamint a talajlakó élőlények tevékenységének hatására jön létre, megfelelő hatások (oxigén, megfelelő nedvességtartalom) mellett. Számos komposztálási mód létezik, amelyekkel mind hozzájárulunk az emberi hulladék csökkenéséhez és a talaj építéséhez, amelyek újra élelmiszerrel látnak el bennünket, ahogy ez a körforgás a természetben is zajlik. A természetes tápanyag utánpótlás növényi vagy állati hulladékokkal történik, melyeket a talajban élő mikroorganizmusok alakítanak a növények számára felvehető formájúvá.
Bővebb információ:
www.permaforum.hu